Világjáró Babetta

Gúta, azaz Kolárovo fiatal város . . .
Vagy húsz évvel ezelőtt, az iskolában, még úgy tanultuk, hogy nagyközség, sőt, az ország legnagyobb községe. Az 1965-ös árvíz azonban csaknem teljesen rombadöntötte, gyors és korszerű újjáépülése után pedig már várossá nyilvánították.

Várossá ezt a csallóközi rónán elterülő, manapság is még élő tanyavilággal övezett települést, amelynek országjáró utazgatásaim során nemcsak a jelenét, hanem a múltját is megismertem. A riporter gyakorta fordul meg Gútán, s ilyenkor alkalma nyílik bele-belelapozni a régebbi krónikákba, vagy egy-egy pipafejnyi dohány elfüstölése közben el-elbeszélgetni az idősebbekkel.

A Vág és a Kis-Duna találkozásának határában épült településről szóló első említés, legalábbis tudtommal, 1268-ból származik. Háromszáz évvel később Gúta erődítményekkel körülsáncolt kereskedelmi központ volt. A korabeli feljegyzések tanúsága szerint, ekkoriban harminchárom háztartást tartottak itt nyilván; a helyi lakosok többsége pedig földmüveléssel, állattenyésztéssel és halászattal foglalkozott. A múló századok során alig-alig változott a táj jellege, hiszen még ötven-hatvan esztendővel ezelőtt is hajdani zsellérek, aratómunkások, szegény emberek földje ez. Éhségek és nyomorúságok: a húszas évektől kezdve egyre gyakoribb, a régi. Major István és Steiner
Gábor vezette május elsejéken egyre határozottabb tüntetések meg bérsztrájkok földje, ahol tíz-tizenegy éves korában már munkába fogták a suttyó legénykét, aki mire felnőtt, már megkeseredett.
Gútára menet most csinos falvak, takaros téglaházak, zöldellő, zsendülő gabonatáblák között suhan gépkocsink.
Amikor megérkezünk a Povazská Bystrica-i Vágmenti Gépgyár tizenkét évvel ezelőtt létesült helyi részlegébe: a gútaiak népszerű motorkerékpárgyárába, Ján Jány, az üzemi pártszervezet elnöke széles mosollyal fogad.
– Városunk és környéke manapság már nemcsak a nagyszerűen termő földek magas hektárhozamairól, hanem a világhírű Babetta robogók révén is híres – mondja. – Üzemünkben többnyire fiatalok dolgoznak, az egykori bérharcok résztvevőinek gyerekei. Persze, vannak azért idősebb dolgozóink is, akik nem csupán szüleik elbeszéléséből, de személyes emlékként őrzik az akkori idők gondjait. Ha akarja, összehozhatom például Nagy Gáborral, gyárunk legjobb dolgozóinak egyikével.
Bólintok, s néhány perccel később – Izsák Józsefnek, az üzemigazgató fiatal asszisztensének kíséretében – a központi áruraktárban már szemben is állok Nagy Gáborral.
Az idős, ma már hatvanéves kommunista így emlékszik a régi időkre:
– Dél-Szlovákiában a húszas, de főképpen a harmincas évek legnagyobb megmozdulásai a mezőgazdasági munkások egyre sűrűbbé váló sztrájkjai voltak. A nagybirtokon dolgozó munkások, a cselédek, a napszámosok rendkívül nyomorúságos körülmények között éltek. Rengetegen
utaztak Szlovákia más vidékeire, ahol munkát sejtettek.
Nagy Gábor szavai is igazolják a történelmi valóságot. Azt, hogy a Vörös Szakszervezetek irányításával a földmunkások folytonos harcot vívtak helyzetük javításáért, az alacsony bérek emeléséért, új kollektív szerződések megkötéséért. A harmincas években a mai komáromi járás
területének szinte valamennyi községében bérharcok törtek ki. Érthetően, hiszen a munkanélküliek többsége a falvak szegénységéből toborzódott. A vidéki munkanélküliek nagy része nem részesült a főleg ipari centrumokra és a kisvárosokra korlátozódó munkanélküli-segélyből. Gútán is napirenden voltak a munkanélküliek különböző megmozdulásai, így éhségmenetek rendezésére is sor került. A helyzet fokozatosan annyira kiéleződött, hogy a nem messzi ógyallai járásban például kihirdették az ostromállapotot!
– Tudja, nem sokat töprenghettünk akkoriban, hanem harcoltunk és ha akadt munkánk, akkor pár fillérért keményen dolgoznunk kellett – mondja elgondolkozva Nagy Gábor. – A mai fiatalok már csak mosolyognak, ha azt mondom, hogy én már gyerekkoromban megtanultam, mi az az élet, megtanultam megbecsülni a közösséget és a legkisebb apróságnak is örülni tudtam. Mert csak a felszabadulás után, pontosabban a kollektivizáció éveiben kaptam meg az élettől, amit vártam.
Lám mennyi munka, harc, meggyőződés és szerénység fér el egyetlen mondatban!

Alighogy kilépünk az üzem raktárának ajtaján, Izsák József barátságos jóindulattal a vállamra teszi kezét:
– Mit mutassak meg az üzemben, mi iránt érdeklődik?
Hirtelen nem is tudok mit válaszolni, hiszen aki ült már motoron, tudja, nem ugyanaz a sebesség élménye két keréken, mint az autó szélvédője mögött. Más érzés: személyesebb, kockázatteljesebb, veszélyesebb, egyszóval – férfiasabb! Tulajdonképpen nem is legény a talpán, aki fiú létére sohasem akart a szélnél is sebesebben, száguldó motorkerékpárversenyző lenni; aki nem próbálta, hogy milyen érzés, ha jobb kezének egyetlen csavarintásával fölzúg a motor… Így hát lényegében suhanckorom kandi vágyai sűrűsödnek a válaszomba, amikor kiszalad a számon:
– Pusztán annyi, hogy miként készülnek a világ több kontinensén ismert Babetta robogók?
Most Izsák József bólint, és elindul, hogy körbevezessen a gútai motorkerékpárgyárban.

A napjainkban már valóban világszerte keresett Babetták legelső darabja csaknem tíz évvel ezelőtt készült el, de azt még a vágbesztercei anyaüzemben gyártották. Igaz, 1972-ben a csallóközi rónán is épült már az új gépgyár, ám az eredeti elképzelések értelmében „legföljebb” alkatrészek készítését tervezték. A hetvenes évek felében azonban más, a gútaiak számára kedvező döntés született: a termelési feladatokkal túlterhelt vágbesztercei gyár dél-szlovákiai leányvállalatára bízta a Babetták gyártását.
Gúta számára ezzel megnyíltak a világhír kapui, bár akkoriban ezt még senki sem sejtette . . .
Tény viszont, hogy 1975 decemberében, néhány nappal karácsony előtt lekerült a szalagról az első itt készített robogó: a műszaki vizsgálatok sikeres lezárta után pedig megkezdődhetett a sorozatgyártás.
Ezerkilencszázhetvenhatban 14 ezer Babetta készült el, egy esztendővel később már 43 ezer; tavaly pedig a kétszázezredik robogó is lekerült a gútai gépgyár szerelőszalagjáról!
Természetesen, nem egykaptafára készítették az összeset, hanem különböző változatokban és más-más felületi kivitelben. A lényeg azonban mind a kétszázezer darabnál ugyanaz maradt: a jó forma, a megbízhatóság, a kis fogyasztás, a könnyű karbantartás. Ha nem így lenne, a gútai gépgyár termékei aligha állnák a versenyt a motorkerékpár-piacon fogalmat jelentő Honda és Puch
védjegyű robogókkal. így viszont az NSZK-ban, Angliában. Görögországban, Cipruson, Ausztriában, Magyarországon, Lengyelországban, Ázsia több országában, a tengerentúlon pedig Kanadában és az USA-ban is keresett cikket jelentenek a szivárvány valamennyi színében készülő Babetták.
Az öt-hat évtizeddel ezelőtti sztrájkok, bérharcok idejében vajon álmodott-e valaki Gútán ekkora világhírről?
De még csak húsz évvel ezelőtt is eszébe jutott-e az állami gazdaságban vagy a termelőszövetkezetben dolgozó gútai parasztnak, hogy a vasúti sínek és a gazdagon termő búzatáblák közé gépgyár épül, ahol majd a fia vagy az unokája olyan motorkerékpárokat fog gyártani, amelyekért a kapitalista országok piacán is versengenek a vásárlók?
Nos, aligha . . .

A gépgyár hatalmas csarnokában a legkorszerűbb berendezés segítségével folyik a termelés. Mindenütt gépek segítik a leendő robogók most még különálló részeinek alakítását, szerelését, hegesztését. Néhány lépéssel arrább szabályos időközönként mozduló szerelőszalag viszi tovább a fokozatosan teljesebbé váló motorkerékpárokat. A futószalag mellett tényleg nincs megállás, az itt ügyeskedő lányoknak és asszonyoknak egy óramű pontosságával kell elvégezniük munkájukat, különben a legcsekélyebb fennakadás megállítaná a számitógép tökéletességével szervezett folyamatot.
A szalagról minden két, két és fél percben kerül le egy-egy újabb piros, homoksárga vagy éppenséggel zöld színű robogó. Innen a próbaterem futóhengereire kerül, ahol avatott kezű szakemberek igényes műszaki vizsgálatnak vetnek alá minden egyes darabot. És innen már csak a raktárba, majd a csomagolóba vezet a kismotorok útja: a gyárkapun kilépve pedig elindulnak világjáró útjukra a Gútán készült Babetták . . .
Izsák Józseffel mi is itt állunk a gyári rámpán, nézzük az útra kész, katonás sorrendben sorakozó robogókat.
– Mi ennek az érdeklődésnek, ennek a világhírnek a titka ?
Kísérőm eltűnődik, aztán a világ legtermészetesebb hangján mondja:
– Titka? Nincs! Inkább csak nyitja van: a becsületes és pontos munka… És ott tartjuk szemünket a fejlődés legújabb irányain is!
Csoda hát, ha a Babetták minőségére valóban csak elvétve akad panasz?
És az sem véletlen, hogy egyre növekszik a kereslet irántuk. Különösen most, hogy nálunk és világszerte ismét divatba jöttek a kisfogyasztású és a városi forgalomban ügyesen mozgó motorkerékpárok.

MIKLÓSI PÉTER / FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY
forrás: A HÉT (1981)

02
máj
1981

Kommentelj!

Az e-mail címedet nem tesszük közzé.
*