A legnagyobb falu

     Elszállásolás
Minden nehézség nélkül kaptunk szobát, s ez jobban meglepett bennünket, mint maga a tény, hogy egy falunak Ilyen korszerű szállója lehet. Három ágyas szoba a második emeleten, a vízcsapok kifogástalanul működnek, a fűtőtest meleg, az ágynemű tiszta, az éjjeli lámpa világít – mi kell még? Lerakjuk a holminkat s indulunk falut látni…
De előbb talán ebédeljünk! Az ebédidő régen elmúlt, az igaz, azért csak próbáljuk meg, hátha kapunk valamit.  A pincér viselkedése kifogástalan, udvarias, a választék természetesen már nem nagy, a székelykáposzta viszont ehető. Az utolsó ablak mellett, a pillanatnyilag árva hangszenek közelében szürke ruhás, barna fiatalember bóbiskol az asztalra könyökölve. Azt hihetnénk, alszik, ha nem tudnánk, hogy az utóbbi tíz perc alatt talán ötször Is elballagott a terem túlsó oldalára s igazított valamit a rádiókészüléken. A készülék, tekintet nélkül a vendégekre, vadul öklendezi a zenét, a szürkeruhás behunyt szemmel, boldog mosollyal élvezi, Ingatva fejét a dzsessz ütemére. Irigylésre méltó állapot. Így feloldódni egy szenvedélyben csak tiszta lelkiismerettel lehet. Meztelen, tiszta lélekkel, mely már a tapintat és önzetlenség „bűnét“ is levetkőzte.

     Gyerünk falut látni!
– Falu ez, akárhogy nézem is – mondom fényképész barátomnak, ő azonban nem figyel, filmet cserél és igyekszik „lencsevégre kapni“ a gútai délutánt: üzletbe siető asszonyokat, bicikliző gyerekeket és a lenyugvó napot. Azt már tudom, hogy a legutóbbi népszámláláskor Gúta lakóinak a száma megközelítette a tizenkétezret (pontosan 11 872). Most aztán azon töröm a fejem, hogy ennyi lakossal miért nem város még Gúta? Az ilyesmi persze nem az elnevezésen és nem is a lakosság számán múlik. Gútának tényleg falu jellege van, akárhány ember lakja is. Földszintes, családi házak ezrei guggolnak egymás mellett kilométereken keresztül, emeletes házat, eltekintve a legújabb építményektől (Iskolák, tanítói lakások, a szálloda stb.) alig-alig látni. Az effajta építkezés, ha nem is teszi lehetetlenné – nagyon megnehezíti a városiasítást: a csatornázást, víz- és gázellátást, az utcák rendbeszedését, gyalogjárók építését stb.
Erősen szürkül. Kigyulladnak az utcalámpák, a világítás elég gyenge, jobbára sötétben botorkálunk; egészen véletlenül eszembe jut a ragyogó, neonfényes bajcsi országút (s hogy miért nem engedhet meg magának Gúta is valami hasonlót), meg arra is gondolok, hogy a gútaiakat valamikor „bicskásoknak“ keresztelte el a környék – okkal vagy ok nélkül: nem tudom – s némi hátborzongással keresem a világosabb helyeket. Utólag nevetnem kell ezen is…

     „Az Aranyember“
Csak sportmérkőzéseken láttam ennyi embert, mint itt a gútai mozi előtt. Az előadás megkezdése előtt, csoportokba verődve mesélik egymásnak a Jókai-regényt, azt, hogy az események nagyrésze Komáromban zajlik le, s aki már látta a filmet, elmondja, hogy Gútát is megemlítik néhányszor a filmben. Azt talán fölöslegesen is említem, hogy minden jegy elkelt. Pedig a szokástól eltérően álló-jegyet is árultak egy koronáért. Úgy látszik – gondolom hazafelé menet -, mégsem igaz az az állítás, hogy a televízió okozza a mozik kis látogatottságát. Ha az emberek kedvükrevaló filmet láthatnak, nem kerülik el a mozit sem…

     A költészet szerelmese
Fűry József, a HNB elnöke mogorva embernek látszik, szemöldökét is állandóan összevonja, mintha éppen megharagították volna. Reggel nyolckor kopogunk irodája ajtaján, s olyan komor arccal fogad bennünket, hogy kedvünk lenne visszafordulni. Hangja azonban „nincs szinkronban” arckifejezésével, amikor barátságosan hellyel kínál.

A községi krónika miatt kerestük fel elsősorban, de beszélgetésünk során, mely éppen a déli harangszóig tartott, sokféle téma felmerült. Fűry József a községi funkcionáriusoknak abba a – nem éppen legnépesebb – csoportjába tartozik, melynek tagjai mozgalmi múltjuk mellé korszerű műveltségből igyekeznek fegyvert veretni, s ha ez a műveltség nem is szánt filozófiai mélységekben, humanizmusával, mely a hajdani ügyszeretet és elvhűség mellé társul, megbízható iránytűvé válik a jelen egyre bonyolultabb problémáinak szövevényében. Egyenességet, emberséges módszereket, bürokrácia-mentességet eredményez a vezetésben. Fűry József – mint már előzőleg megtudtam – éppen ezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, s így nem is csodálkoztam túlságosan, amikor a beszélgetés során kiderült, hogy egy rendkívül olvasott, irodalmat-ismerő, irodalmat-szerető emberrel állok szemben, aki saját bevallása szerint Petőfi- és Ady-verseken nevelkedett, s már mint pásztorgyerek legnagyobb örömét a könyvekben lelte. 1933 óta párttag, a felszabadulás óta számos párt és közéleti funkciót töltött be, de munkája mellett sohasem feledkezett meg a könyvekről. Véleménye szerint ez közéleti népszerűségének a titka. Szépen és szabatosan beszél, öröm hallgatni, valóságos kis előadást rögtönöz faluja múltjáról s fejlődésének távlatairól.

     Ne ijedjen meg az olvasó,
nem fogom régmúlt dolgokkal untatni. Gúta meglehetősen régen, a tizenharmadik évszázad legelején keletkezett (1214), mint falu, történelmi szerephez sosem jutott. Lakóit néhányszor megkergette a török, maga a falu többször is leégett (a legnagyobb tűzvész 1726-ban, majd 1899-ben tombolt a faluban), árvizek, kolerajárványok – ezeket tartotta érdemesnek a krónikás feljegyezni.
A lakosság szociális összetétele 1914-től 45-ig: a lakosok tíz-tizenkét százaléka nagygazda, mintegy nyolcvan százaléka zsellér. A gútai zsellérek bebarangolták munka után szinte az egész monarchiát, tömegesen jártak Fejér és Vas megyébe mezőgazdasági munkára. Nem is értem, mi vonzotta őket vissza Gútára, mi volt az indítéka, hogy ennyien összeverődtek egy faluban, amely sem földet, sem munkalehetőséget nem tudott adni az emberek nyolcvan százalékának. (Az viszont még furcsább, hogy a krónika szerint Gútának száz évvel ezelőtt is annyi lakosa yolt, mint ma).
A zsellérek nyomorúságos helyzetét bizonyítja az a tény Is, hogy 1921-től 1938-ig számos olyan megmozdulásra (sztrájkra, tüntetésre) került sor Gútán, amely országos visszhangot vert. Hogy csak a legnagyobbakat említsem: 1921-ben az érsekújvári huszárok kardlapokkal verték szét a gútaiak sztrájkját; tíz évvel később a csendőrök végezték ugyanezt a „munkát“. Ebben a hat hétig tartó sztrájkban többek között Steiner Gábor Is részt vett.

Tervek, vagy álmok?

A Gútán élő tizenkétezer ember közül kétezer ma is az ország különböző részein keresi a megélhetést. Az EFSZ, annak ellenére, hogy az ország legnagyobb szövetkezete, mindössze ezerháromszáz embernek tud munkát biztosítani – szezonmunkák idején (a tagok száma 1170). 1970-ig ezerhétszáz embert számít elhelyezni a helyi nemzeti bizottság. Javaslat: létesítsenek Gútán is cukor-maláta-sörgyárait, esetleg textilgyárat (elsősorban asszonyokról van szó!) vagy konzervgyárat (húsfeldolgozó üzemet). A szövetkezet évente mintegy száz vagon húst ad el – mi történne, ha ezt a húst itt, Gútán dolgoznák fel? A javaslat megtörtént, nem én, a gútai HNB tette. A távlati tervben azonban még semmiféle üzem nem szerepel.

     Nézzük Inkább a terveket!
Ebben az évben kezdenek építeni Gútán egy 1700 000 korona értékű közszolgáltatási házat (üzemet) és sor kerül egy virágkertészet létesítésére – két és fél millió korona befektetéssel. Szinte el sem akarom hinni, hogy ekkora községnek, mint Gúta, nincs kultúrháza. Csak azért hiszem el mégis, mivel egy nyolcmillió korona értékű kultúrház építését látom tervbe véve 1968-ra. Ma három körzeti, két fog- és egy gyermekiorvos rendel Gútán, s amint a tervből látom, 1967-ben felépül egy 2 700 000 korona értékű egészségügyi központ is. A gútaiak egyik legfájóbb pontja az ivóvíz-probléma, a kutak egészségtelenek, a járás tíz év óta artézikutak létesítését ígérgeti, de tervben még csak most szerepel először – állítólag a jövő évben már működni fog. Ezenkívül: járdák és utak építése, gyermekpark létesítése (kis állatkerttel!), internátus, négyszáz hektárnyi fürdő és üdülőhely a Duna mentén, benzin pumpa, utcai világítás, gáz- és vízvezeték stb. szerepel az 1970-lg szőlő távlati tervben. Ha mindez megvalósul…
Harangoznak délre… azt mondják, ez jót jelent. Reméljük.

     Csehszlovák—bolgár barátság
Az utolsó ablak mellett most is ott ül a szürkeruhás fiatalember és rádiózik. Pillanatnyilag azonban nem zavar. A hangsúly áttevődött a terem közepére, ahol egy nagyobb társaság szórakozik. Nyolcán vagy tízen lehetnek, s három nyelvet is beszélnek, nehéz megállapítani, kik lehetnek. Azt azonban látom, hogy nagyon szeretik egymást, mert sűrűn koccintgatnak. Jobbára munkaruhában ülnek az asztalnál, csak az idegenek (két férfi és két nő), azt hiszem bolgárok, vannak ünneplőben.
Nem sokáig tart a koccintgatás, mert a bolgárok csakhamar búcsúzkodni kezdenek. Nagy kár, hogy egy kukkot sem értek bolgárul, így inkább csak az arcukról olvasom le a sok jót, amit a búcsúzás alkalmából kívánnak vendéglátóiknak. Kocsijuk kint áll a vendéglő ablakai alatt.
Elmentet…
Kiderül, hogy a gútai szövetkezet vezérkara búcsúzott el kedves vendégeiktől, akiket bulgáriai üdüléseik során ismertek meg.
Merthogy minden évben megy valaki a szövetkezetből Bulgáriába üdülni. Olyankor aztán megtekintettek egy-két bolgár szövetkezetet is. Így jutottak el Gurkovóba. S most a gurkovóiak viszonozták a vendéglátást.

S mindezt Michal Ďuríktól, a gútal szövetkezet elnökétől tudtam meg.
ZS. NAGY LAJOS

31
jan
1965

Kommentelj!

Az e-mail címedet nem tesszük közzé.
*